Miért csíkos?
(A zebrák családi élete.)
Az emberi élet alapegysége a család, de családokkal az állatvilágban is találkozhatunk. Az összetételük persze többnyire eltér valamelyest a nálunk megszokottól, ám a céljuk ugyanaz: biztonságos környezetet biztosítani az utódok felnevelkedéséhez.
A zebrát mindenki ismeri: ezt az Afrikában élő lófélét csíkos „pizsamája” miatt semmilyen más állattal nem lehet összetéveszteni. De ki tudja felsorolni, hogy hányféle zebra létezik? Van-e valakinek fogalma arról, hogy miért csíkos a zebra, és egyáltalán, hogy fehér alapon fekete csíkos, vagy fekete alapon fehér csíkos állatról van szó? És vajon azt hányan tudják (no persze az ezzel foglalkozó zoológusokon kívül), hogy milyen családi kapcsolatok kötik össze ezeket a csíkos lovakat? Szóval akkor: tényleg mindenki ismeri a zebrát?
A csontok nem csíkosak…
A lófélék ősei az Újvilágban fejlődtek ki, és onnan keveredtek át előbb Ázsiába, amikor a két kontinens még összefüggött egymással, majd tovább Afrikába. Később őshazájukban kipusztultak, még mielőtt az ember eljutott volna oda, így az indiánok a lovat már csak az európai hódítás után ismerhették meg. Csontmaradványok alapján feltételezhető, hogy ősi zebrák éltek már Amerikában is, bizonyosak azonban ebben nem lehetünk, hiszen a szőrzetükkel ellentétben a zebrák csontjai sajnos nem csíkosak. Az azonban kétségtelen, hogy jelenleg (az állatkerteken kívül) zebrákat csak a Fekete Kontinensen találunk, ahol ma is nagy számban élnek. A szafáriturizmus látványosságai közé tartozó állatok javarészt alföldi zebrák: a másik két faj, a hegyi zebra és a Grévy-zebra lényegesen ritkább, vadonbeli fennmaradásukat veszély fenyegeti.
Fekete állat fehér csíkokkal
A háromféle zebra mind csíkozását, mind pedig testalkatát illetően különbözik egymástól. A legnagyobb, a Grévy-zebra inkább szamárszerű, csíkjai sűrűek és vékonyak. A másik két faj inkább a lovakkal mutat rokon vonásokat; közülük a hegyi zebra patája keskenyebb, testén a keskeny csíkok párhuzamos lefutásúak, csak a combjain vízszintesek, míg az alföldi zebra szélesebb csíkjai már a derekától kezdve ferdén hátrafelé futnak, köztük gyakran világosabb árnyékcsíkok helyezkednek el. A tudósok véleménye az, hogy a zebra eredetileg fekete állat lehetett, s utólag alakultak ki rajta a világos csíkok. Ezt látszik igazolni az állat embrionális fejlődése: a magzat eleinte sötét színű, később azonban a pigmentképződés nem tart lépést az embrió növekedésével, így a színes részek szétszakadoznak. Egy németországi állatkertben született egyszer egy törpenövésű zebracsikó, s ez a „póni-zebra” tiszta fekete volt!
Mire jó a „pizsama”?
Mi hasznuk van a zebra csíkjainak? Ez a kérdés régóta foglalkoztatja az embert, és többféle válasz született rá. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy ez a mintázat a rejtőzködést szolgálja. Az ember persze első hallásra úgy vélné, hogy a fekete-fehér csíkozás legföljebb az állatkerti rácsok mögött jelent álcázást, a sárga szavannán biztosan nem. Csakhogy a ragadozóknak rossz a színlátásuk, a zsákmánynak elsősorban a sziluettjét ismerik fel. Az egyszínű állatnak, legyen az tiszta fehér vagy tiszta fekete, távolból vagy alkonyati szürkületben is jól kivehetők a körvonalai, ám a csíkos zebra, ha mozdulatlanul áll, úgy eltűnik ilyenkor, mint szürke szamár a ködben! Mások úgy vélik, a csíkos felület megzavarja a cecelegyek tájékozódását, s valóban, a zebrák a többi patásnál kevésbé szenvednek e csípős rovaroktól. Egy újabb elmélet szerint a sötét és világos sávok eltérő mértékben verik vissza a napsugarakat, s az így keletkező hőmérséklet-különbség légáramlatokat kelt, melyek hűtik az állat testét.
A zebra ujjlenyomata
A legkevésbé az a fejtegetés tűnik hitelesnek, amely szerint a csíkozás az egyedi felismerhetőséget szolgálja. Igaz ugyan, hogy nem létezik két teljesen egyforma csíkozású zebra, de ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy az emberi ujjlenyomat kimondottan a rendőrség kedvéért jött létre! A zebrák, ha fel akarják ismerni egymást, nem kezdik el számolgatni egymás ábrázatán a csíkokat: remek szaglásuk minden más ismertetőjegynél biztosabban elárulja, hogy ismerőssel vagy idegennel állnak szemben, mint ahogy a zebrák pizsamát nem viselő rokonai, a Przewalski-vadlovak vagy a különféle vadszamarak is remekül meg tudják különböztetni egymást, pedig ránézésre kiköpött egyformák. Az egyedi felismerés pedig fontos dolog, hiszen a zebrák (a Grévy-zebra kivételével, mely nem alkot állandó csoportokat) családi közösségben élnek.
Miért nincs a lónak szarva?
A zebracsalád feje a csődör, aki általában 5-6 kancából álló háremet birtokol és védelmez. Vándorlásaik során azonban az útirányt nem ő, hanem a vezérkanca határozza meg: a mén sereghajtóként a menet végén ballag. A kancák között rangsor alakul ki, de ez korántsem jár olyan heves csetepatékkal, mint a csődörök harcai. Utóbbiak vadul rúgják és harapják egymást; a vadászok azért becsülik többre a trófeaként a zebrakanca bőrét, mert a csődöré általában tele van forradásokkal. Ám ha a ménnek egyszer sikerült maga köré gyűjtenie néhány kancát, számíthat asszonyai hűségére: azok általában haláláig kitartanak mellette. Szemben tehát a szarvasokkal vagy a marhafélékkel, náluk a család tartós közösségének szerves része az apa is – ezért nincs szükségük a lóféléknek szarvra vagy agancsra, amely az évről évre ismétlődő versengést és hódítást szolgálja.
Sohasem lett hátasló
A lovakkal és a szamarakkal ellentétben a zebrák minden háziasítási kísérletnek ellenálltak a történelem során: megmaradtak vadállatnak a szavannán. Kimondottan fűevő állatok, bár néha-néha lombot is csipegetnek. Az alacsony tápértékű eledelből sokat kell elfogyasztaniuk, hogy testüket fenntartsák, ezért ha jóllaknak, kimondottan kövérnek látszanak – gömbölyödő pocakjukat a lovasok „szalmahasnak” mondanák. Egymás között horkantásokkal, ugató nyerítéssel beszélgetnek, de a kommunikációban fontos szerepe van a fültartásnak is. A zebrakancák évről évre egy-egy csikót hoznak a világra, melynek születésekor még nem fekete-fehér, hanem barna-fehér a szőre, s képes már röviddel az ellés után felállni, szopni, sőt futni is. A nagy egyedsűrűségben élő alföldi zebráknál több hárem egyesülve nagyobb méneseket alkot, melyek más állatokkal – antilopokkal, struccokkal, zsiráfokkal – alkotják az afrikai szavannák látványos életközösségét.
Patacsata a szavannán
A ragadozókkal szembeni védekezés során az egyes zebracsaládok összefognak: a csődörök valóságos sorfalat alkotnak az utódok körül, és súlyos patáikkal, éles fogaikkal igen hatékony védekezésre képesek. Hogy ennek ellenére az oroszlánok leggyakoribb zsákmányállata mégis a zebra, az inkább a nagy egyedszámuknak tudható be.
A híres etológusnő, Jane Goodall írt le afrikai kutatásairól szóló könyveinek egyikében egy rendkívüli jelenetet, amikor a kitartó és sikeres vadász hírében álló hiénakutyák elszakítottak családjától egy zebrakancát újszülöttjével és előző évi, cseperedőben lévő csikajával. Az anya és a siheder magára maradva közrefogta a kicsit, és kétségbeesett igyekezettel próbálták védelmezni, de látszott, hogy erejük fogytán. Ekkor azonban hirtelen dübörögni kezdett a föld: tíz felnőtt zebra száguldott vissza a bajba jutottakért. Pillanatok alatt szorosan körbevették az anyát és gyerekeit, majd sebesen vágtatva elhúzták velük a csíkot, faképnél hagyva a meglepett falkát…